Mass Effect felemelkedés részlet.

Hamarosan megjelenik a Mass Effect: Felemelkedés a Tuan kiadó jóvoltából és már mindenki gondolom tűkön ülve várja, hogy megjelenjen, hogy  ezt még jobban fölszítsuk itt egy részlet a Felemelkedés Negyedik fejezetéből. Jah és ne feledjétek, hogy megrendelhető tőlünk is a Bolt-ból!!

– Vigyázz, hova lépsz, ember!

Pelre egy megtermett krogan bámult lefelé, akinek egy pillanattal ezelőtt véletlenül nekiment. A lény tekintetéből egyértelműen sütött: csak ürügyet keres a harcra. Normál esetben Pel senki – főleg nem egy idegen – kedvéért sem visszakozott volna, de volt annyi esze, hogy kivételt tegyen egy ideges, két és fél méter magas izomtömeggel.

– Bocsánat – motyogta kerülve a szemkontaktust, mialatt az óriási hüllő arrébb lépdelt, új célpontot keresve, akin kielégítheti vérszomját.

Normál esetben Pel sosem lett volna olyan figyelmetlen, hogy nekimenjen egy tank méretű beszélő gyíknak, még az Omega tömött utcáin sem, de abban a pillanatban a gondolatai máshol jártak. A Cerberus azért küldte őt ide, hogy találkozzon az új terminus rendszerbeli kontakttal, de az illető nem jött el. Ez így, önmagában is idegessé tette Pelt. Aztán meg, ahogy hazafelé tartott a szomszéd kerületbe, az az érzés lett rajta úrrá, hogy figyelik.

Nem vett észre senkit, aki követné, de a Cerberusnál úgy gondolták, az az ügynök, aki nem hallgat az ösztöneire, könnyen egy hullazsákban végezheti. Sajnos az Omega nem az a hely volt, ahol állandóan hátrafelé pislogva lehetett volna járkálni. Figyelni kellett, hova lép az ember, ha nem akarta késsel a gyomrában végezni.

A Terminus Rendszer mélyén lévő hatalmas űrállomás, az Omega nem hasonlított a galaxis egyetlen állomásához sem. Egy nagy, szabálytalan méretű aszteroidából alakították ki. A meteorit nehézfém magját addig bányászták kifelé, amíg a kisbolygó szinte teljesen üregessé nem vált. Aztán a kibányászott érccel borították be az állomás teljes felületét. Az űrváros korát senki sem tudta volna megmondani, csak annyiban lehettek biztosak, hogy még a protheánok építették. Azt azonban, hogy a protheánok rejtélyes eltűnése után melyik faj volt az első, aki áttelepült az Omegára, már nem tudták megállapítani.

Az állomás története során több csoport is megpróbálta már átvenni a hatalmat, de senkinek nem sikerült pár évnél tovább fenntartania az uralmát. Mostanra az Omega találkahellyé vált, meg persze olyan csillagközi csomóponttá, ahol a Fellegvár területén nem szívesen látott alakok – mint a batáriaiak vagy a salariaiak oldalági rokonai, a lysthenik, vagy más fajok zsoldosai, rabszolgakereskedői, fejvadászai és különféle bűnözői csoportok – lebonyolíthatják az üzleteiket.

Annak ellenére, hogy időről időre háború tört ki az állomás fedélzetén, lényegében az Omega a Terminus Rendszer vezető hatalmává nőtte ki magát. Számtalan frakció telepedett itt le az évszázadok során és mindnyájan átépítették az állomás egy részét a fajuk speciális igényeinek megfelelően. Mindezek után az állomás már is nem hasonlított egy hatalmas, egybefüggő városra. Sokkal inkább volt számtalan egymás körül rendszertelenül elhelyezett önálló kerület gyűjteménye, amelyeket egymástól csak a különböző építészeti stílusok választottak el. A távolból szemlélve az űrállomás aránytalannak, sőt idomtalannak tűnt. Az aszteroida felületén a galaxis minden pontja felé meredeztek az energiaközponthoz kapcsolt fegyverek, amelyekről további kiegészítők nyújtóztak a csillagok irányába. A sokféle kerület miatt pedig úgy tűnt, mintha az épületeket terv és cél nélkül húzták volna fel; az utcák váratlan fordulatokat vettek, néha visszakanyarodtak önmagukba, ezzel dühítő zsákutcákat létrehozva. Még az állomás lakosai is könnyen eltévedtek, ez a helyzet pedig alapvetően nyugtalanítóan hatott az újonnan érkezettekre.

Pelnek nem ez volt az első látogatása az Omegán. Mostanra sikerült túltennie magát a zavaró összevisszaságon, de még mindig utálta ezt a helyet. Az állomáson minden faj képviseltette magát; még az emberiség is jelentős népességgel járult hozzá az amúgy is zsúfolt város lakóinak létszámához. Ellentétben a Fellegvárban tapasztalt harmonikus – szinte sterilnek mondható – együttéléssel, itt az utcákon hömpölygő tömeg mocskos és veszélyes volt.  Nem létezett bűnüldöző szerv; a néhány életben lévő szabályt a kerületek urai által foglalkoztatott bandák és gengszterek tartatták be. Tombolt a kisstílű bűnözés, a gyilkosság pedig mindennapinak számított.

Mondjuk, ez nem zavarta Pelt; tudott ő vigyázni magára. Más problémái voltak az Omegával. Az állomás minden szeglete tucatnyi faj összekeveredett szagától bűzlött; olcsó, ismeretlen parfümökkel rosszul leplezett izzadtság és ferromon szaga; azonosítatlan ételek kigőzölgései a nyitva hagyott ajtókon és ablakokon keresztül; a hátsó sikátorokat ellepő szemétkupacok bűzölgése lengte be a helyet.

A hangok azonban talán még a szagoknál is rosszabbak voltak. A Fellegvári Űrtől eltérően, itt a legtöbb faj csak akkor használta a közös nyelvet, ha feltétlenül szükséges volt. Röfögés, rikácsolás és vinnyogás végeérhetetlen kakofóniája temette maga alá a férfit, mialatt átvágott a tömegen. Automata fordítógépe használhatatlanná vált, mivel nem volt képes egyszerre ennyi csillagközi dialektus feldolgozására.

A fajok még az állomás nevében sem tudtak megegyezni. Mindenki másképp hívta a saját nyelvén. Az asariak kiejthetetlen nyelvükön a Gonosz Szívének nevezték, a turiánok a Törvény Nélküli Világként hivatkoztak rá, a salariánok a Titkok Bolygójának hívták, a kroganok pedig a Lehetőségek Földje néven ismerték. A kényelem jegyében a Pel övére tűzött fordítógép mindezen kifejezéseket egyetlen emberi szóra fordította: Omega – minden dolgok legvége.

Egyáltalán nem akart itt lenni, de a munkája ide szólította. A Cerberus azért küldte, hogy nyélbe üssön egy üzletet az összekötőjével, akit ismert annyira, hogy tudja, nem tenne keresztbe a Titokzatos Embernek. Persze ez nem jelentette azt, hogy az elmúlt pár évben a kontakt és csapata ne vállalkozott volna pár olyan szabadúszó akcióra, amit a feletteseik nem feltétlenül néztek volna jó szemmel. Ezért végezte mindig jól a dolgát: végrehajtotta a küldetést az utasítások szerint; feltűnésmentesen és hiba nélkül dolgozott, hogy ne hívja fel magára a figyelmet.

Kivéve persze, ha már felfigyeltek rá – gondolta Pel. Az is lehet, hogy az őt követő kopó is a Cerberusnak dolgozik és ez az egész csak azért volt, hogy az Omega utcáira csalják őt, ahol egy halott ember nem fog feltűnni senkinek.

– Csak egy módon deríthetem ki – motyogta maga elé, majd futni kezdett. Hálát adott azért, hogy nem viselt semmiféle páncélzatot, ami lelassította volna.

Keresztülverekedte magát a tömegen, ütött és lökött, többször is irányt váltott. Figyelmen kívül hagyta a felháborodott idegenek által utánavetett érthetetlen nyelvű fenyegetéseket és szitkokat. Hirtelen befordult egy üres mellékutcába, amit a helybéliek telezsúfoltak konténerekkel és szeméthalmokkal. Elfutott pár zárt ajtó mellett, majd lebukott egy nagyobb hulladéktároló-konténer mögé. Zsebéből apró tükröt húzott elő, amelyet olyan szögben tartott, hogy annak segítségével beláthassa a teljes sikátort anélkül, hogy ki kelljen dugnia a fejét a fedezéke mögül.

Pár pillanattal később valaki teljes erejéből futva bekanyarodott a főutcáról a kihalt sikátorba. Az alak legalább egy fejjel alacsonyabb volt Pelnél és a feje búbjától a lába ujjáig feketét viselt. Arcát szorosan a feje köré tekert sál takarta.

Az alak megtorpant és a sikátor két oldalát pásztázva kereste a helyet, ahol Pel eltűnhetett, eközben elővett egy pisztolyt, kibiztosította, majd elővigyázatosan megindult az utcácska belseje felé.

Pel is fegyvert ránthatott volna, széles volt a választék: a derekára szíjazott, megbízható Hahne-Keder pisztoly, az övén lógó kés, és a vész esetére a csizmája talpában rejtegetett sűrítőpisztoly. Úgy tűnt, az alak nem viselt semmiféle páncélzatot, amit kinetikus pajzs tehetne még erősebbé. Ezek alapján egyetlen jól irányzott lövés is megölhette volna. Azonban ha Pel végezne az üldözőjével, akkor sosem tudhatná meg, ki és miért figyelteti őt. Ezért inkább csak várt, hogy kellemetlen árnyéka közelebb óvakodjon.

Az alak továbbra is a sikátor közepén haladva közeledett. Egyértelmű volt, hogy nem akar túl közel menni a kapualjakhoz vagy a konténerekhez, ahonnan bármely pillanatban rávetheti magát az ellenség. Tekintetével az út két oldalát pásztázta, de egy lehetséges búvóhelyet csak a pillanat tört részéig figyelt.

Az áldozat már közel járt, talán háromméternyire, Pel a tükörből figyelte a mozgását. Mikor az alak elfordította a fejét, kitört a fedezékéből…”