A „szintetikus” az intelligens számítógép politikailag korrekt megnevezése. A mesterséges intelligencia (MI) képes tanulni és önálló döntéseket hozni – az operációs rendszerekként használt egyszerű, szoftveralapú virtuális intelligenciák (VI) meg sem közelítik ezt a kapacitást.

Az MI kvantumsebességű hardverből (agy) és adaptív szoftverből (tudat) épül fel. Mikor üzembe helyezik, nagyon alacsony a feldolgozási sebessége, és alig maroknyi imputot képes kezelni; intellektuális képességei egy újszülött emberének felelnek meg. Az MI-k hardverük sebességével alkotnak képet a valóságról, és milliónyi információforrással is elboldogulnak egyszerre. Ha teljes kapacitáson „indítják” őket, nehezen boldogulnak a rájuk zúduló ingerek áradatával. Az ilyen MI-k többnyire súlyosan autisztikussá válnak; a legrosszabb esetben meg is háborodhatnak.

Az operátorok megtanítják nekik, hogyan rostálják meg a bejövő adatokat, és fokozatosan növelik műveleti sebességüket. Egyéves korára a friss MI képes megfigyelni, mérlegelni… és százszorta gyorsabban reagál az ingerekre szerves alkotóinál. Az érett MI-k némelyikét frusztrálja is azon szervesek „lassúsága,” akikkel kommunikálni kénytelenek.

A galaktikus kultúra bizalmatlan a szintetikus létformák iránt. Noha fizika értelemben mozgásképtelen, egy MI képes rákényszeríteni akaratát a számítógépes hálózatokra. Az MI laborokat ezért fizikailag elszigetelik az extranettől, és távoli, lakatlan zugokban működtetik.

Egyes futurológusok szerint a szintetikusok felemelkedése szükségszerű. Elméletben a technikai fejlődés egy pontján az MI-k már gyorsabban módosítják magukat annál, amit alkotóik átlátni képesek. Fejlődésük üteme végül úgy felgyorsul, hogy a szervesek azt többé sem követni, sem érteni nem fogják őket.

Az evolúcióban persze nem mindenki lát veszedelmet: a transzcendentális kultuszok az elme működésének szoftveres emulációját szintetikus halhatatlanságnak tekintik.