Home Egyéb Mass Meeting: Mass Effect Késleltetés novella

MASS EFFECT

Késleltetés

– Hogy is hívják? – kérdezte a batári recsegő basszussal, mind a négy szemével kerülve az előtte álló férfit. John Young helyében mások ezért hálásak lettek volna, de ő jobban szerette volna, ha a vámtiszt inkább őt fürkészi, mint a mögötte sorakozó ládákat, vagy kék páncélt viselő társait.

– Emilio – felelte Young, kissé türelmét vesztve. A vámtiszt negyedszerre kérdezett rá a nevére.

– Milyen Emilio? – fordult végre felé a batári. Fegyvere csöve vészesen közel állt a férfi fejéhez, de Young igyekezett nem tudomást venni róla.

– Csak Emilio. Esetleg Emilio kapitány, de megvallom őszintén, nem igazán rajongok a titulusért. Üzletember vagyok. Az űrhajókról csak annyit tudok, melyik az eleje, a hátulja és jó esetben azt, hogy hol kell beszállni.

– Pofa be! – Young készségesen elhallgatott.

A batári a rakományjegyzékre pillantott, majd felnyittatta a ládákat. Young türelmetlenül morogva beütötte a kódot – immár ötödször –, majd füstölögve figyelte, amint a vámtiszt beletúrt a mechalkatrészekbe, kivett egy mechanikus kart, lábat, még egy fejet is. Ahogy tartotta, arról Youngnak eszébe jutott a Hamlet egy harmadrangú előadása, amit még sihederként látott egy lánnyal. Elnyomta mosolyát azon gondolatra, hogy régen mit meg nem tett, hogy bejusson egy nő bugyijába.

Most viszont kijutni szándékozott, a hangárból, ahol sokadmagukkal a vámvizsgálat hosszú procedúráját nyögték. Ahogy végignézett a sorokon, főleg batárikat, turiánokat, szalárikat és aszárikat látott. Két sor volt a turistáké, a többi az áruszállítóké. Eme sorok egyikében álltak ők is: jómaga, két Kék Nap zsoldos és egy aszári, aki idegességében a körmét rágcsálta, és mindent megtett, hogy ne emelje fel tekintetét a koszos fémpadlóról. Viselkedése bosszantotta Youngot, de nem tehetett semmit ellene. Ha rászól a nőre, az még gyanúsabbá tette volna őket, pedig a vámtiszt így is hezitált. A papírjaikat háromszor ellenőriztette le, a ládákat is kipakoltatta, és most újra azokban turkált, mintha azt várná, hogy két felnyitás között a mechalkatrészek atombombákká alakulnának. Young először úgy vélte, ez csak a batárikra jellemző emberutálat miatt van, de három óra várakozás után kezdett aggódni.

– Miért van szüksége egyszerű karbantartómechek alkatrészeinek szállításához Kék Napok zsoldosokra? – dobta vissza a fejet a ládába, fikarcnyit sem törődve annak épségével. Young felszisszent. A batári ezt úgy értékelhette, hogy az áruiért aggódik, pedig csak hirtelen feltörő haragját szűrte meg.

– Már mondtam… A társam, Borak Vekona szokta hozni az árut. Mi látjuk el a promenádon a Derkofeli Mechboltot. De három hete Borak eltűnt. Az utolsó, amit hallottam felőle, hogy batári kalózok támadták meg… Ne vegye sértésnek. – A megremegő ajak arról tanúskodott, hogy annak vette. – Eltűnt az áru, a hajó, ő. Kénytelen voltam magam jönni, a másik hajónkkal, aminek most Illium felé kéne repülnie egy rakomány thessiai naphallal. De nekem ide kellett jönnöm, hogy leszállíthassam a kifizetett alkatrészeket. Ami nekem már így is rácseszés, hiszen kétszer kellett szállítanom, kétszer kellett megszereznem az árut, plusz elvesztettem az egyik hajóm. És a barátom – tette hozzá mintegy mellékesen.

– Oké… És most válaszolna arra a kérdésre, hogy miért van itt ez a két zsoldos? – bökött türelmetlenül fegyverével a kék páncélos alakokra. A magasabb férfi megrezzent, keze megindult a pisztolya felé, de nem ért hozzá. Szerencsére ebből a batári semmit nem látott. Minden szeme Youngot fürkészte, fogai ki-kivillantak.

– Hát nem világos? – értetlenkedett Young. – Kalózok támadták meg a társam és eltűnt. Egyedül utazott. Eszem ágában sincs még egy hajót és rakományt elveszteni, az életemről nem is beszélve.

– Két zsoldos egy kalózbanda ellen?

– Ennyire futotta – vallotta meg vonakodva.

– Na és a gyönyörűség? – bökött az aszárira, sokadszorra is alaposan végigmérve. A kékbőrű nő, ha lehet, még jobban lesütötte a szemét.

– Utas, ahogy már mondtam én is, ő is. Valamivel pótolnom kell a kiesést. Bár fele annyit sem fizetett, mint amennyi a hiány, de aki a kicsit nem becsüli…

A batári horkantott egyet, mire Young elhallgatott. Várakozva figyelte, amint a vámtiszt újra végignéz rajtuk, a ládákon – Young egy pillanatra azt hitte, újra kinyittatja –, majd végül sóhajtva a férfi kezébe nyomta a rakományjegyzéket.

– Tűnjenek el innen! – azzal embereivel a sorban következőkhöz lépett.

Young távirányítójával megindította a lebegő ládákat, és társaival az árnyékában elhagyta a hangárat. Csak folyosókkal arrébb, egy zsúfolt utcában álltak meg.

– Már azt hittem, testüreg motozás is lesz – szólalt meg a magas, szikár termetű páncélos, Charles Walker.

– Azt biztos élvezted volna – mondta a másik zsoldos levéve sisakját. Frank De Winne lehetetlenül kerek fején lapos orr és karfiolfül ült, és az sem szépítette meg, hogy tar kopaszra nyíratta magát.

– Bekaphatod! – vetette oda a dalia, mire a kopasz felnevetett. – Top, színésznek kellett volna állnod. Már majdnem én is bevettem, hogy kapzsi kereskedő vagy.

– Elég legyen, Charles! – utasította Young nagyhangú emberét, majd az aszári felé fordult. – Jól van, doktornő?

Dr. Serina Kol úgy festett, mint aki mindjárt összeesik. Remegő lábakkal támaszkodott az egyik ládának, kék bőre pedig elhalványult. Youngra nézett, szemeiben könny csillogott.

– Cs-csak kicsit sok volt ez nekem. A vámtiszt és a fegyverek… Nem ehhez szoktam.

– Nyugodjon meg, most már túl vagyunk rajta. Ha minden jól megy, ez volt a legnehezebb része.

– Remélem – sóhajtotta a nő és megtörölte szemét.

Young pár pillanatig még figyelte az aszárit, ahogy megpróbálta összeszedni magát. A csapat vezetőjének korábban sem tetszett, hogy egy civil tudóst kell küldetésre hoznia, akinek a harctéri tapasztalata kimerült a legyek lecsapásában. Most azonban komoly kétségei támadtak. Biztos volt benne, hogy a vámon átjutás volt küldetésük legegyszerűbb része, és ha a doktornő már ennyitől kiborult, mi lesz vele, ha lőni fognak rájuk? Elvégre terrorista akcióra készültek, és azt még a Terminus-rendszerben sem szokták ölbe tett kézzel nézni.

– Szedje össze magát, doktor! – mondta, annyira bátorítóan, amennyire tudta, majd embereihez fordult. – Frank, vidd a ládákat Derkofelihez! – odadobta De Winne-nak a távirányítót. – Vár ránk, minden eszközt megad. Láss hozzá a csomag összeszereléséhez!

– Igenis, parancsnok – biccentett a kopasz férfi, majd hátba veregette páncélos társát. – Chuck, ne ölesd meg magad, míg nem vagyok itt.

– Ha elmész, a túlélési esélyeim inkább nőnek.

De Winne ostobán vigyorogva elvezette a ládákat a széles folyosó vége felé. Társai figyelték, míg eltűnik a sarkon, majd ők is elindultak.

Másik úton, de ugyanoda mentek: a Relétorony állomás promenádjára. Young – annak ellenére, hogy látta a terveket – eddig úgy képzelte el az űrállomás hossztengelyén végighúzódó, akár több hadihajó befogadására is alkalmas gigantikus folyosót, mint a Fellegvár prezídiumát. Hatalmasat tévedett. A nyílegyenes promenád híján volt mindannak, ami a prezídiumot gyönyörűvé, megnyugtatóvá, otthonossá tette.

A Relétorony főfolyosója, vagy ha úgy tetszik, főutcája zsúfolásig volt élőlényekkel. A Tejútrendszer ismert fajai mind megfordultak itt kisebb-nagyobb tömegben. A mellékfolyosókon át ki-be özönlöttek a népek, mint valami élettől lüktető folyó. A hangzavarban alig lehetett értelmes szavakat kivenni. A szegényebb kufárok ordítva kínálták kis boltjuk termékeit, a gazdagabb üzletek ezzel szemben színes, fényes, beszélő reklámfelületeket használtak, melyek olykor az egész falat belepték. Az ilyen reklámok üdítően hatottak, mert az eredendően barna falakat, padlót és még a mennyezetet is vastagon fedte a kosz, a rozsda és az isten se tudja, még mi. Az állomás maga nem rendelkezett olyan öntisztító rendszerrel, mint a Fellegvár, és láthatóan az utolsó energiacseppjükig dolgozó takarító mechek sem értek fel a gondnokokkal. Persze, a rejtélyes rovarfajjal ellentétben a mecheknek egy non stop zsúfolt folyosót kellett tisztán tartaniuk.

Nem is csoda, hogy a kávézók, bárok, éttermek nem tartottak fenn teraszt, és a boltok kirakatai – a legszegényebbekét leszámítva – is csak hologramok voltak. Ki akarna rálátni erre a látképre? Minden koszos, zsúfolt, sehol egy szemnyugtató zöld rét, fák, amik ráadásul elnyomhatták volna a látogatók és a promenád helyiségeinek kellemetlen szag-masszáját. A mű növények mesterséges illatai, amiket a levegőbe fecskendeztek annyit ért, mint a nyílt űrben egy pulóver.

Young, Walker és Kol a tömeg közepén haladtak. A két fegyveres akadálymentesen haladt. Bár a látogatók nagytöbbsége viselt valamilyen fegyvert – kést, pisztolyt vagy puskát, egyedül a nehézfegyvereket nem engedélyezték a Relétoronyban –, a Young és Walker féléket csak a legostobábbak nem kerülték ki. Walker Kék Napok páncélja eleve szabad utat biztosított, de Young szigorú, szúrós tekintete sem volt kevésbé hatástalan.

Kol azonban nem rendelkezett se rettegett emblémával díszített páncéllal, se túl sok harcot látott, parancsoló tekintettel. Törékeny termetű, aszári mércével mérten is fiatal nő volt, aki Thessia békéjéhez és a laborja nyugodtságához volt szokva. Mindenki belé ütközött, többször is kis híján fellökték, a lábát az első száz méteren számtalanszor megtaposták, és legalább öten – köztük egy volus – tettek neki undorító ajánlatot. Csak akkor sikerült felvennie társai tempóját, mikor Young és Walker észlelvén nehézségeit, közre fogták.

Útjuk egy két bolt közé beszorított keskeny ajtóhoz vezetett. A bejárat fölött pislákoló kijelző a Tejútrendszer nyelvei között váltogatva hirdette az ajtó mögött bújó helyiség nevét: MAROT BÁRJA. Miután beléptek és végigmentek a nem éppen bizalomgerjesztő folyosón, Youngban felmerült, hogy a hagyományos kocsma megnevezés jobban illene a helyre.

Alkoholok, különféle dohányok és a részeges törzsvendégek félreismerhetetlen, édeskés szaga volt az első, ami megcsapta az érkezőket, ezt követte a füllesztő meleg és a holovid minden beszédet elnyomó üvöltése. Persze a sportműsorral senki sem törődött, hiába passzolgatták egymás közt a színes mezekbe bújt turiánok a hatszögletű, lebegő labdákat.

Young és Walker egyetlen pillantással felmérték a helyiség előnyeit és hátrányait. A terem végében megbújó, magasított bárpult ideális fedezék volt, ellentétben a mögötte álló unott képű krogannal, aki mint akadály jelent meg Young képzeletbeli listáján. Kijárat csupán három volt: a bejárat, egy ajtó a bárpult mögött – feltehetően a raktárba vezetett – és egy folyosó a mellékhelyiségek felé, közvetlen a játék automaták mellett. A bútorok olcsó kivitelezésű fémalkalmatosságok voltak, semmiképpen sem állhattak ellen egy gépfegyver tüzének.

A csapat szétvált. Walker csendesen elsuhant a fal mentén az egyik sarokba, ahonnét szemmel tarthatta mindhárom ajtót és a kocsma díszes társaságát is, ellenben ő egyáltalán nem volt szem előtt. Young és Kol a bárpulthoz ment. Az aszári annak ellenére vonzotta a tekinteteket, hogy szürke-kék vászonruhája egyáltalán nem volt kihívó. Mégis, egy olyan helyen, ahol a törzsvendégek között a legszebb az egyik asztal alatt fetrengő részeg volu, aki csak azért nyerte el e becses címet, mert arcát a magasnyomású ruha jótékonyan elfedte, nem volt meglepő.

– Tépje le a tökeimet egy megveszett varren, ha ez itten nem egy kékbőrű – mordult fel a vén krogan a pult mögött, hatalmas szemeivel Kolt méricskélve, észre sem véve Youngot. – Eltévedtél, bogárkám, vagy csak az öreg Ganar Marot elbűvölő csehója csábított be?

– Velem van – szólalt meg hamarjában Young, elvonva a krogan figyelmét a feszengő Kolról.

– Hát persze, hogy veled van, szép szőke herceg – horkantott a krogan.

Young fintorogva végigsimított apróra nyírt fekete haján, míg szabad keze pisztolya markolatára csusszant. Nem volt benne biztos, hogy a krogan csak nem érti a földi kifejezéseket, vagy rágerjedt.

– Bocs pajtás, de a feketék a gyengéim – mondta, mintegy figyelmeztetve.

– Az jó! Én inkább a kékre esküszöm, úgy… – elhúzta a szót, mintha fejben számolna – öt liter vérrel felcicomázva.

Young először azt hitte, hogy Marot Kolra gondol, de aztán rá kellett jönnie, hogy Walkert szúrta ki.

– Úgy bizony, apróka, a kékpáncélos cimborád böki a púpom. Na, súgd meg ide a bal hallónyílásomba, hogy italért jöttetek, vagy egy kurva nagy tockosért. Kérhetitek mindkettőt, akár egyszerre is, opcionális, de köztük szólva, baromira utálok takarítani.

Young egy „ez nyilvánvaló” arckifejezéssel nézett körbe a bárban, majd békítő jelleggel levette kezét a pisztolyról.

– Egy barátunkkal van találkozónk.

– Barátkozni akartok? Menjetek a játszótérre, ott biztos találtok magatoknak öri barit, de itt, mint mondtam, ital vagy tockos a kínálat. Ráadásul árukapcsolás van. Ha nem rendeltek italt, megkapjátok a tockost. Szóval?

– Sört, három korsóval – adta meg magát Young. – Lehetőleg emberek által fogyaszthatót.

– Mi mást adnék? Mondtam, hogy utálok takarítani – vágott úgy oda három fémkorsót a pulthoz, hogy Kol összerezzent, Young pedig attól tartott, hogy a söntés kettéhasad. Ez ugyan nem következett be, de a krogan csapos sajátos sörtöltésének hála csak az nem ázott el, aki nem tartózkodott a bárban.

– Isteni hely, ajánlani fogom az ellenségeimnek – mondta Young őszintének cseppet sem tűnő mosollyal, miközben bőrdzsekijéről törölgette a habot, majd lehúzta kreditkártyáját az olvasón.

– Hálám üldözni fog a sírig, majd szólj, mikor lesz a temetésed – morogta Marot, miközben vendégei Walkerhez vitték a söröskorsókat.

– Nos? – vonta fel a szemöldökét a páncélos férfi, mikor letették elé a korsókat. – A kapcsolat?

Young vállat vont és letelepedett. Kol vonakodva ugyan, de követte. Pár percig némán ültek, a sörhöz nem nyúltak. Csendben szemlélték a hangosan szkanderozó turiánokat, a horkoló volut, a magában iszogató elkort, az asztalukat körbelebegő hanárokat.

– Kérdezhetek valamit? – szólalt meg Kol halkan, zavarát a bizonytalan adalékokkal teli sör lötykölésével leplezve.

– Ne fogja magát vissza, Serina – mondta Young, elmélyülten figyelve az ajtón belépő batári társaságot. Már most részegek voltak, járásukban több volt a görbe, mint az egyenes, szemeik pedig kaméleon módjára szétálltak. A lendület a pultig vitte őket, nem tovább.

– Mi van a ládákban?

– Mechalkatrészek – felelte Young könnyed őszinteséggel. Kol el is hitte volna, ha nem tudja, hogy ez csak begyakorolt hazugság.

– Komolyan kérdem…

– Komolyan mondom – fordult felé a férfi, és szemében tényleg őszinteség csillogott. – Egyszerű, mezei szervizmech-alkatrészek.

– És akkor De Winne hadnagynak mit kell összeraknia? Egy karbantartó mechet?

Young bólintott, és részéről ezzel befejezettnek minősült a beszélgetés. Kol azonban nem hagyta annyiban.

– Minek nekünk egy szervizmech?

– Serina! – Young olyan közel hajolt az aszárihoz, hogy azt a külső szemlélő már intim közelségnek vélhette, pedig a férfi csak annyit akart, hogy még véletlen se hallják meg a kíváncsiskodó fülek. Persze, ha normális hangerőn beszél, akkor sem fenyegette volna ez a veszély, annyira üvöltött a holovid.

– Amire készülünk, az még a Terminus-rendszerben is terrorista akciónak minősül. Ha lebukunk, végünk. Szóval gondolkozzon! Maga szerint nem hoztunk magunkkal némi extra biztosítást azért, hogy ép bőrrel megússzuk? – Megérintette a nő kezét a mindenes kivetítőjénél. – Maga csak azzal törődjön, hogy a programja működjön.

– Működni fog – végre határozottan jelentett ki valamit. Young bólintott, aztán az ajtó felé pillantott, mert Walker szeme fennakadt valamin. Vagyis valakin.

Ő volt a kapcsolat. Elég volt megpillantania, hogy tudja. Annyira sem illett a bárba, mint Kol. A karcsú teremtés nem a bejárati ajtón át jött be, hanem a mellékhelyiségek felől. Ugyanúgy vonzotta a tekinteteket, mint a doktornő, de ő a ruházatával még rá is segített erre. Hófehér bőr kezeslábasa fantáziát megmozgatóan követte formás teste vonalait, kerek domborulatait. Mozgása leginkább egy párducéra emlékeztetett. Kecses, de kimért.

– Pyjak rágja meg a kolbászom! – csattant fel Marot, felkapván a fejét a kocsmájában szokatlan füttyülés hullámra. – Nálam tartják a Reléállomás szépe versenyt, és be sem választottak a zsűribe? Arany szíveim kicsi csücske, miben lehet a szolgálatodra a vén Marot?

– Jég brandy-t kérek – telepedett le a bárpulthoz az ismeretlen nő, háttal a batári társaságnak. Azok minden szemüket felé meresztették, és illetlen megjegyzéseket fűztek alakjához, de ő rájuk sem hederített. Inkább Youngék felé pillantott, végigmérte a társulatot egy olyan nő tekintetével, aki éjszakára keres magának valakit. A színjáték talán még hihető is lett volna egy nívósabb helyen, itt viszont kissé komikusan hatott. Nem csoda, hogy Young kevéssé vidáman állt fel az asztaltól és lépett oda a nőhöz.

– Apróka, a fekete, akit rendeltél – fűzte közbe Marot öblös röhögéssel. – A kékség és ő, nem semmi éjszakád lesz. Mondhatom, nem aprózod el.

– Inkább menjen, és mossa fel a mocskot – szúrta oda Young, ahogy felült a magasított székre.

Marot elértve a célzást a volu felé sandított.

– Minek? A gömbőcökbe az a jó, hogy a saját gatyájukba piszkítanak, máshová nem – azzal tovacsoszogott, hogy szórakoztassa a batárikat, akik kezdtek túlságosan fellelkesülni a feketehajú szépség közelségétől.

– Maga a Cerberus ügynöke? – kérdezte kertelés nélkül Young, annyira halkan, amennyire a hely megengedte.

– Igen – bólintott a nő, belenyalva a brandy-be. Épp csak megízlelte, megnedvesítette ajkait, majd félrelökte a poharat és szembefordult a férfival, de úgy, hogy fél szemmel figyelhesse a bejáratot. – Örvendek, John Young parancsnok. Walker hadnagy nem túl feltűnő abban a páncélban? Gondolom De Winne főhadnagy már Derkofelinél van, legalábbis remélem. Megjegyzem, szerintem nagy hiba volt bevonni azt a piti fegyverkereskedőt az akcióba.

Young elismerően bólintott. Nincs öt napja, hogy David Anderson tanácsost egy lenyomozhatatlan csatornán, egyenesen a lakásán megkereste a Cerberus, e rejtélyes és hatalmas szervezet feje, a Rejtőző Fickó. Ezután indult meg az a folyamat, melynek végén három szövetségi N7 kommandós és egy relé-specialista aszári tudós kikötött a Terminus-rendszer egyik leghíresebb űrállomásán. Mindezt annyira fű alatt, hogy csak két ember tudott ittlétükről: Anderson és közvetlen felettesük, Hackett admirális. Mindenki más számára ők hárman hadgyakorlaton vannak, a doktornő pedig üdül. Ha valami baj történik, nem érkezik erősítés, mi több, letagadják őket. Ha nyilvánosságra kerül a dolog, dezertőrnek nyilvánítják mindnyájukat, ha pedig meghalnak, Hackett admirális őszinte részvéttel fogja tájékoztatni a családjaikat, hogy tragikus baleset áldozatai lettek. Még tanúk is lesznek rá, perdöntő bizonyítékok egész sora, csak éppen a nyomozást már akkor lezárták, amikor ők elindultak. Biztos, ami biztos alapon. Küldetésük hivatalosan nem több egy anomáliánál a költségvetésben, egy kérdőjel a felszerelés igénylésen, és talán egy lábjegyzet egy aktában, amit a megírása után megsemmisítenek.

És a nő mégis tudta a nevüket, rangjukat, és Young biztos volt benne, hogy az aktájukat is könnyedén felmondta volna, a szigorúan titkos részekkel együtt.

– Ez igen. A Cerberus tényleg félelmetesen jól tájékozott. Shepard nem hiába tartja fenyegetésnek a maga Rejtőző Fickóját. – a nő barna szeme fenyegetően megvillant. Young elégedetten nyugtázta. Nem akarta, hogy a nő abba a hittbe ringassa magát, hogy nála van minden aduász. – Szóval, maga úgy tűnik, mindent tud rólunk. Én viszont még a nevét sem. Elárulná?

– Miranda Lawson.

– Be tud minket juttatni a relébe? – kérdezte Young a bemutatkozás cseppet sem formális metódusán átesve.

– Nem lesz egyszerű, de igen. Több akna és szervizfolyosók is levezet oda. Találtam egyet, ami tökéletesen megfelel a terveinknek. De ami odabent vár magukra, az már nem az én gondom – lopva az ajtó felé pillantott.

– Felkészültünk.

– Az ismeretlenre? – Lawson szkeptikusan nézett rá.

– Azért hoztunk relé-specialistát, hogy ne az ismeretlenbe rohanjunk. Többet tudunk, mint maguk tudtak, mikor átugrottak az Omega 4-en. – Lawson arca egy pillanatra meglágyult, de aztán újra megfagyott. Young számára ennyi mégis elég volt, hogy tudja: a nő csak látszatra jégkirálynő.

– Mehetünk?

Lawson könnyedén lecsúszott a székről. Mellette Young nehézkes mozgásúnak tűnt, pedig kora és termete ellenére nem volt az. Walker és Kol jelzés nélkül csatlakoztak hozzájuk. Lawson odaintett a csalódottan kiabáló batáriknak, majd begerjedt fruskaként belekarolt Youngba és elindultak kifelé. A látszatott addig tartották fenn, míg be nem zárult mögöttük a bár ajtaja, és újra ott álltak a promenád tömegében.

– Charles, Serina, a hölgy Miranda Lawson, a Cerberus ügynöke – mutatta be embereinek a nőt. Walker egy kamasz fiú vigyorával nyújtott kezet.

– Szólíts csak Chucknak.

Lawson kelletlenül megrázta a hadnagy kezét, majd elfogadta Kol jobbját is. A doktornő azonban a lelkesedés nyomát sem mutatta, sőt, tőle szokatlan mód szúrósan bámult az ügynökre. Őt valószínűleg nem kápráztatta el Lawson alakja, pláne nem a Cerberus ügynök titulus fényében.

Youngot ez mégsem foglalkoztatta annyira, mint az, hogy mikor kiléptek a nyílt utcára Lawson feszültebb lett, és ugrásra készen a tömeget kezdte fürkészni. A nő ideges volt, és a parancsnok biztosra vette, hogy nem a küldetés miatt. Lawson egyike volt a begyűjtőket elpusztító csapatnak, az ilyen biztos nem ijed meg az árnyékától, és bár a küldetésük nem csekély veszélyt rejtett magában, Shepard akciójához képest laza vakációnak tűnt.

– Mi a baj? – kérdezett rá.

– Semmi.

– Miranda! Most az én csapatomban játszik. Ha megkérdem, mi a baj, maga megmondja. – Lawson szúrós pillantást lövellt felé, de Young állta. Végül a nő nézett félre.

– Pár hete üldöz valaki. Nem tudom, kicsoda, de nagyon jól csinálja. A Bekensteinen akadt a nyomomra, és bár nem ért a közelembe, azóta nem tudom lerázni. Gondoltam rá, hogy bevárom, de akkor jöttek maguk. Mondtam a Rejtőző Fickónak, hogy ne engem küldjön, de nem hallgatott rám.

– Szóval van egy rajongója, aki veszélyezteti a küldetést. Remek! Más se hiányzott. – Most már Young is feszülten méregette a tömeget. Sejtése szerint egy jobb zsoldos követhette Lawsont, akit feltehetően egy haragosa bérelt fel. Cerberus ügynökként a nőnek alapból lehettek ellenségei, de Shepard küldetése alatt is szertettek pár ellenségre, akik szívesen megtennék azt, amit a begyűjtők nem tudtak.

Rossz érzés ide vagy oda, az ismeretlen ellen nem harcolhat, így inkább félretette aggodalmát tudata egy erre fenntartott zugába. Nem vész el, nem mellőzi, ott lapul vészhelyzet esetére. Ha meglát valami gyanúsat, valami nem odaillőt, azonnal a felszínre tör és jelez, de addig nem köt le felesleges gondolatokat.

Elindult a tömegen át. Walker és Kol szó nélkül követték, Lawson kissé vonakodott. Láthatóan nem szerette, ha nem ő vezetett. Pedig az ember azt hinné, hogy a Rejtőző Fickó és Shepard után a parancsteljesítés már nem lehet gond.

Derkofeli szervizmech-boltnak álcázott fegyverkereskedése felé tartva Young számba vette az akció esetleges buktatóit. Lebukhatnak a Reléállomás biztonságijai előtt, a doktornő programja lehet nem fog működni, a csomag lehet nem lesz elég hatékony, Derkofeli feladhatja őket… Mindez elég lett volna három küldetésre is, de neki ott volt még Miranda vonakodása, Kol leplezetlen ellenszenve a Cerberusos iránt és az ismeretlen üldöző is. És persze az a tény, hogy fogalmuk sem volt, mennyi idejük van még az akció befejezésére. Lehet három év vagy három perc. Ezután arra már gondolni sem mert, hogyan jutnak majd ki élve az állomásról, ha valami csoda folytán eljutnak odáig.

Remény nem sok volt, az is szertefoszlott, mikor beléptek Derkofeli boltjába. Az egyik alkatrészekkel megrakott polc leszakadt, a mechelemek alatt pedig De Winne feküdt. Tarkóján felszakadt a bőr, vér szivárgott a sebből. Puskája a hátán volt, érintetlenül, pisztolyát Young az egyik sarokban találta meg. Nem sokkal arrébb, a pult mögül egy szalári lába kandikált ki.

Az M-5 Phalanx nehéz pisztoly szinte beleugrott Young kezébe. Ugyanakkor hallotta, amint a háta mögött Walker M-9 Tempest géppisztolya és Lawson M-3 Predatora is széthajtogatja magát. A Phalanx kék keresőlézere végigpásztázta a szobát. Senki nem volt ott rajtuk kívül, de Young ösztönei azt súgták, ez csak a látszat. Így hát tüzelésre készen beljebb lépett. Walker fedezete mellett benézett a pult mögé. Derkofeli feküdt ott, kezében egy apró pisztollyal, homloka közepén takaros lyukkal.

Eközben Kol odasietett De Winne-hez. Lehajolt hozzá, kitapogatta a pulzusát. Megkönnyebbült sóhaja hallatán Young is fellélegzett. Azóta tartotta vissza a levegőt, hogy meglátta földön fekvő emberét.

Gondolatai pillanatnyi elterelése majdnem végzetes hibának bizonyult. Egy árnyék suhant át a hátsó helyiségbe vezető ajtón. Nesztelenül a pult fölé lendült, és ahogy átvetődött fölötte, kirúgta Young kezéből a Phalanxot. Ezután macskaügyességgel végiggördült a földön, elkaszálva Walker lábát. A hadnagy nagyot puffanva esett hanyatt.

Kol sem okozott gondot a támadónak, leginkább azért, mert egyáltalán nem jelentett fenyegetést. Mire a doktornő észlelte a veszélyt, már ájultan feküdt a földön. Csak Young és Lawson maradt talpon. A parancsnok megperdült, hogy szembeforduljon ellenfelével.

A támadó ember volt, nő. Könnyű páncélt viselt, ami önmagában nem lett volna furcsa, annak ellenére sem, hogy könnyedén, ruganyosan mozgott. Young mégis elcsodálkozott egy pillanatra, mert a nőn egy piros-fehér Főnix könnyű páncélt viselt. Azt pedig a Rendszer Szövetség hadseregében rendszeresítették. Az ismeretlen bajtársuk volt. És mellesleg éppen próbálta laposra verni Lawsont.

A Cerberus ügynök nem hagyta magát. Bár pisztolyától őt is megszabadították, nem fegyverezték le. A támadó mögé gördült és hátba vágta, ugyanakkor a saját pisztolyáért nyúlt. Az M-6 Carnifex azonban nem tudta magát kibontani, mert Lawson visszanyerve egyensúlyát biotikus támadásba kezdett. Kék-fehér villanás csapódott ki a Cerberus ügynök karjából és vágódott bele a támadó testébe. A nő kinetikus pajzsa felvillant és elenyészett, de éppen eléggé legyengítette ahhoz a tömegvonzás mezőt, hogy csak a pisztolyt verje ki tulajdonosa kezéből.

Lawson kissé megrogyott. A hátbavágás és a biotikus támadás kivett belőle valamennyit. Az ismeretlen nő ezt kihasználva a derekára erősített M-23 Katana után nyúlt, de megragadni nem volt ideje. Egy újabb tömegvonzás mező csapott le rá, átölelte testét és a falhoz vágta. Magatehetetlenül a földre rogyott. Láthatóan megszédült, mégis gyorsan talpra szökkent. De már elkésett.

– Elég volt! – Young állt előtte, kezében a Phalanx-szal. Kissé lihegett, a bőre sápadt volt, a gyomra kavargott. A biotika őt jobban megütötte, mint Lawsont, de a kék lézer biztosan állt támadójuk homlokán. Ha megmozdulna, azonnal lerobbanthatja a fejét. Ilyen közelről a Phalanx csúnya dolgokat tud művelni.

– Azonosítsa magát, katona! – utasította a nőt, aki dühösen meredt rá. Szeméből kiolvasható volt a válasz: nagy szart. – John Young vagyok, a Rendszer Szövetség N7 alakulatának parancsnoka, ötödik flotta. Kilenc-tizenegy-három-kettő-alfa. – Darálta Young, rájőve, hogy a külső szemlélő számára nem lehet egyértelmű, hogy ő a Szövetség katonája. – Megismétlem, azonosítsa magát!

– Ashley Williams másodosztályú hadnagy. FANTOM.

Young ritkán tátotta el a száját. Harcolt sokféle ellenség ellen, látott annyi furcsaságot az életben, hogy azt számba venni is nehéz lett volna, így már nem sok minden lepte meg. De, hogy az amúgy is hajmeresztő küldetése közepén belefutnak a galaxis második emberi FANTOM-jába, aki nem mellesleg ugyanúgy Shepard parancsnok csapatába tartozott, mint Lawson, még őt is meglepte.

– Gondolom, maga üldözi Mirandát, hadnagy – tette el a Phalanxot Young, majd talpra segítette Walkert.

– Valóban – Williams Lawsonra pillantott. – Letartóztatom.

– Azt erősen kétlem – vetette oda Lawson, hangjában csipetnyi gúnyos kedéllyel.

– Mi gátol meg benne, te? Ha nincs a parancsnok, már bilincs lenne rajtad.

– Ha nincs a parancsnok, már halott lennél.

– De itt a parancsnok – lépett közéjük Young. – Miért üldözi Mirandát?

Williams átnézett Young válla fölött a szobormerev arccal bámuló Lawsonra. Mint az áldozatára leső gepárd, úgy méricskélte, és ha nincs ott a parancsnok, biztos nekiesik a Cerberus ügynöknek.

– El akarom fogni a Rejtőző Fickót.

Lawson felnevetett, mire Williams előre ugrott. Young megragadta a dühbe gurult hadnagynőt és visszarántotta maga elé. Aztán szúrós pillantásával Lawson jókedvét is lelohasztotta.

– Tovább!

– Shepard hadbíróság előtt áll, mert felrobbantotta az Alfa relét, ezzel elpusztítva a Bahak-rendszerben. – Young türelmetlenül bólintott. Ezt tudta. Ezt mindenki tudta a Tejútrendszerben. – Kétszer mentett meg minket a kaszásoktól, egyszer a begyűjtőktől, és most a Szövetség át akarja adni a fejét a batáriknak. Ezt nem hagyhatom. Mivel a vádak között a terrorizmus is szerepel, gondoltam, ha odapofozom a bíróságra a Cerberus vezetőjét, az ő szava elég meggyőző vallomás lesz ahhoz, hogy Shepardot felmentsék. A Cerberusnak van bizonyítéka Shepard ártatlanságára, a kaszások létezésére, de szarnak rá.

– Shepard feltámasztása és a Normandia újjáépítése kis híján csődbe vitte a Cerberust, erre Shepard szembefordult a Rejtőző Fickóval és a Normandiát magával együtt átadta a Szövetségnek. Nem csodálom, hogy a Rejtőző Fickó ezután nem igyekszik tisztára mosni a nevét.

– Ő árulta el a Cerberust? – Williams arca újra vörösödni kezdett. – A Cerberus árulta el őt, mert nem tetszett nekik, hogy felrobbantotta a begyűjtők bázisát. És Shepard szerint ebben maga is egyetértett vele.

– Egyetértettem a bázis megsemmisítésében, de abban nem, hogy mindent hátrahagyva visszatérjen a Szövetségbe. Mindent és mindenkit!

Young hátranézett a válla felett. Lawson hangjában egy megbántott nő dühe lapult.

– Hogy egy ilyen jégkirálynőt hátrahagy, az nem csoda – vetett oda Williams.

– Én legalább hűséges maradtam hozzá, nem úgy, mint egyesek a Horizonton.

Williams újra előre lendült, és Youngnak újra a vissza kellett rántania. Kezdte érteni, mi folyik itt. Nem örült neki, más sem hiányzott, mint egy újabb bajforrást felvésnie a listájára.

– Miért Miranda?

– Senki sem tudja, hol rejtőzik a… Nos, a Rejtőző Fickó. Még Jacob Taylor sem tudta megmondani, de szerinte ő – bökött Lawsonra – tudja. Gondoltam kiverem belőle.

– Milyen kis rátarti – vetette oda a Cerberusos.

– Én legalább nem a dekoltázsom miatt lettem FANTOM, kisanyám.

– Azt látod, elhiszem.

Young ekkor unta meg a féltékenységi mámorban tobzódó nők civódását. Egy szigorúan titkos katonai akciót kéne levezényelnie, nem egy szappanopera főszereplőjét eljátszania. Már kezdte úgy gondolni, hogy Kol – aki mellesleg éppen medigélt kent a lassan ébredező De Winne tarkójára – önbizalomhiánya és tapasztalatlansága smafu a FANTOM-katonatiszt és a Cerberus ügynök viselkedéséhez képest.

– Pofa be! – csattant fel. – Mindkettőjüknek. Ashley, maga a Szövetség katonája, viselkedjen úgy. Miranda, Shepard jelentése szerint maga a tökéletes ember, hát akkor ne viselkedjen hisztis libaként. Feladatunk van. A kaszások ide tartanak, nekünk pedig meg kell állítanunk őket, különben innét fogják elkezdeni a Tejútrendszer sterilizálását. Bevállalják ezt, csak mert Shepard mindkettejüket megkettyintette, aztán lelépett?

– A kaszások ide tartanak? – enyhült meg William a hír hallatán.

– Igen – mondta egyszerre Young és Lawson. A nő folytatta: – Mikor Shepard felrobbantotta az Alfa relét, a kaszások csak percekre voltak tőle. Ez csillagászati mércében mérve alig pár fényév lehetett. Bár a Bahak-rendszer pusztulása után még a távolsági szondák sem látták, mi folyik ott, tudtuk, hogy a kaszások odaértek. Nem lehetett más választásuk, mint továbbindulni a következő reléhez. Ide – bökött lefelé.

A Reléállomás nem véletlen viselte ezt a nevet. Az űrállomást a Batári Hegemónia építette, méghozzá a szektor egyetlen elsődleges reléje köré. A létesítmény szinte teljesen körülölelte a csillagközi utazást biztosító gigászi objektumot, egyedül az érkezési és indulási zónát hagyták szabadon. Energiát a relé saját null elem magjából merített. Eredendően hadi célokra szánták, de felépítése olyan sok pénzbe került, hogy a Fellegvárból frissen kitelepült Hegemónia már nem engedhette meg magának a fenntartását, ezért megnyitotta a civil szféra előtt. Azóta az állomás a szektor legfontosabb kereskedelmi csomópontjaként üzemelt, egyúttal a batári területek egyik védőbástyája volt. Egyetlen a Bahak-rendszerhez legközelebb eső elsődleges relé, amin át elérhető a Tejútrendszer kilenc másik hasonló reléje, akár a galaxis másik spirálkarján is.

– És erről a Cerberus informálta a Szövetséget? – kérdezte szkeptikusan Williams.

– Úgy van. Ne nézz olyan meglepetten, a Cerberus többet tett a kaszások megállításáért, mint amennyit a Szövetség valaha is fog.

Williams hozzáfűzött volna valamit, ha Young nem vág közbe.

– Ezért vagyunk itt. Nem tudjuk, mennyi időnk van. A kaszások még térköz relék nélkül is gyorsan haladnak az űrben, hiszen két év alatt ideértek a sötét űrből. Shepard időt nyert nekünk, amit momentán a Szövetség bírósági tárgyalással üt el, a Fellegvár Tanács pedig szokásához híven még mindig nem látja a fától az erdőt. Anderson és Hackett saját akcióba kezdett.

– Meg kell semmisíteniük egy újabb relét a batári űrben – összegezte Williams. Ha erről a batárik valaha értesülnének, Shepard tárgyalásának végkimenetelétől függetlenül kitörne a háború a Szövetség és a Hegemónia között.

– Nem megsemmisíteni, leállítani – szólalt meg Kol doktornő, aki befejezte De Winne ellátását. A robosztus katona a fejét fogva támaszkodott a pultnak, de mellette a doktornő még így is kicsinek és törékenynek tűnt. – Dr. Serina Kol vagyok – mutatkozott be Williams értetlenkedő pillantását látva. – Relé-specialista.

– Még egy aszári doki? – forgatta a szemét a hadnagynő.

– Nem akármilyen doktor – vágta rá sértődötten Kol. – A csapatommal azon dolgoztunk, hogy képesek legyünk átvenni az irányítást egy relé fölött. Gondoljon bele. Használjuk őket, de semmit sem tudunk velük kezdeni. Nem tudjuk vezérelni őket.

– Ami elsőszámú probléma, mióta kiderült, hogy a kaszások építették a reléket és képesek azok irányítására. Maga ott volt a Virmire-en, hallotta a Fejedelmet.

– Igen – bólintott Williams. – A kaszások terve az, hogy leállítják a reléket, ezzel bezárják a népeket a csillagrendszereikbe, míg ők szabadon utazhatnak a galaxisban és kiirthatnak minket.

– Pontosan – helyeselt Kol. – Már száz éve dolgozunk ezen, elsősorban katonai megbízásra. Egy csillagrendszer bevétele azon múlik, hogy a támadó erők eltudják-e foglalni az adott relét. Ami nehéz, hiszen a védők előnyben vannak. Ám ha lenne egy program…

– A támadók vezérelhetnék a relét és egyetlen fegyver elsütése nélkül is háborút lehetne nyerni – foglalta össze tömören Young, mert érezte, hogy Kol elemére talált és órák múlva is erről fog beszélni.

– Igen… Szóval, nem sokra jutottunk, de mikor két és fél éve Saren bejutott a Fellegvárba, és aktiválta a vezérlő központot, majd a Fejedelem is rácsatlakozott, az… Az valami hatalmas volt.

– Tudom, ott voltam – morogta Williams. Kezdte zavarni Kol szócséplése. Emlékeztette egy másik aszári tudósra, akiért máig nem igazán rajongott.

–  A Fejedelem elkezdte feltöltötte a Fellegvárba a saját vezérlőprogramját. Nem járt sikerrel, mert maguk leválasztották, így a program megsérült. Töredékei maradtak fenn a rendszerben és mára a gondnokok ezeket is kipucolták, de éppen eleget tudtunk megmenteni, hogy azt alapul véve írjunk egy saját relévezérlő-programot.

– Tehát ezzel a programmal akarják lekapcsolni a relét – summázta Williams. – És Miranda miért van itt?

– Ő segít bejutni a relébe. A programot csak a központi vezérlőben lehet feltölteni, az pedig a relé magjában van. Ezen az állomáson száraz lábbal megközelíthető a relé. Miranda úgyszólván a felderítőnk. Megkereste nekünk az utat, így nem kell ezzel az időt húznunk. – Bár az időt már így is eléggé húzzák, tette hozzá Young magában.

– Értem – de nem tetszett neki, ez lerítt az arcáról. – És mire kell a sötét energia bomba?

Young felszisszent, Walker behunyta a szemét, De Winne halkan morgott valamit, Lawson pedig a szemét forgatta. Mindez csak egyvalamiért tört ki belőlük. Kol miatt. Az aszári elsápadt, szája tátva maradt. Egy kerek percig meg sem tudott szólalni a döbbenetről, aztán lassan a bolt egyik falához támasztott, nyitott ládákra pillantott.

– Szóval ez a maga extra biztosítása? Egy tömegpusztító fegyver? Egyáltalán hogyan hozták be? Azt nem lehet csak úgy mechalkatrésznek álcázni.

– De mechalkatrészekből meg lehet építeni egy kisebbet – magyarázta Young, szúrós pillantást lövellve Williams felé.

– Így buktak le. Amióta Mirandát üldözöm, figyelem a személyszállító- és teherhajókat. Utas listákat, teherjegyzékeket. Így tudtam követni – vetette oda fölényesen Lawsonnak. – Aztán feltűnt, hogy az egyik hajón, a magukén, csak K9-es karbantartómechek alkatrészeit szállították. K9-eseket már tíz éve nem gyártanak, pontosan azért, mert sötétenergia-reaktorok működtetik őket, a memóriájuk pedig katonai vezérlőchipekből lettek átalakítva. Tökéletes eszközök sötét energia bomba építéséhez. Ugyan senki sem fog csillagokat felrobbantani, de egy város közepén élesítve elég nagy gondot tudnak okozni. Vagy egy térköz relé köré épített űrállomáson. Gondoltam utána járok a dolognak, hátha köze van Mirandához. Nem tévedtem.

– Tehát azt tervezi, hogy megrongálja a relét? – kérdezte élesen Kol.

– Nem, azt tervezem, hogy felrobbantom a relét. A technikusaink szerint, ha elég közel kerül a bomba a null elem maghoz, az láncreakciót indít be. Ugyanúgy felrobban ez, mint az Alfa. Persze elméletben, mivel még senki nem kísérelte meg. Túlságosan féltik a népek a reléket.

– Érthető – szúrta közbe az eddig csendben az ajtó mellett strázsáló Walker. – A relék a csillagközi utazás kapui. Ha egy működésképtelenné válik, az adott rendszer teljesen elszigetelődik a külvilágtól. Az FTL[1] hajtóműveinkkel csak évszázadok alatt jutnánk el a civilizált szektorokig.

– Köszönjük a felvilágosító órát, tanár úr. Tíz évesek révén mi ezt még nem tudtuk – morogta De Winne.

– Az agykapacitásod nagyjából ott van, szóval…

– De akkor miért van rám szükség? Minek vagyok itt? – hagyta figyelmen kívül Kol a két katona marakodását.

– Mert az elsődleges cél nem a robbantás. Mint korábban mondtam, ez csak extra biztosítás. Serina, a maga programjáról még azt sem tudjuk biztosan, hogy működik. Azt végképp nem, hogy a kaszások feltörhetik-e. Semmit sem érünk, ha lekapcsoljuk, a kaszások meg laza mozdulattal visszakapcsolják.

– Számtalan biztonsági intézkedést iktattunk be. Kódokat, állkódokat, vírusokat, állprogramokat, és a valaha készült legfejlettebb VI[2] biztonsági rendszert.

– A kaszások több milliárd éves mesterséges intelligenciák, akik több ezerszer sterilizálták már a Tejútrendszert. Gondolom érthető, hogy kételkedünk a Fellegvár területén fellelhető legmodernebb technikában. – Odalépett a nőhöz és rátette a kezét a vállára. – Nézze! Mi is jobban örülnénk, ha a programja működne. Lezárhatnánk a relét, a többit is. Biztonságban lennénk, időt nyerhetnénk. És mindet visszakapcsolhatnánk, ha a kaszás fenyegetés elmúlik. De csak erre nem építhetünk. A szavat adom, hogy nem robbantunk, amíg nem száz százalékos a programja kudarca. Ha kudarcot vall. Ha nem, a bomba sosem lesz élesítve.

– És ha mégis? – nézett fel rá Kol. Szemeiben könnyek csillogtak. – A relé felrobbantása elporlasztja ezt a rendszert. Több millió halott lenne.

– Már most halottak, akár működik a program, akár nem. Meghaltak, mikor a kaszások erre fordultak. Még ha szólnánk nekik, akkor sem evakuálhatnának. Nem is tennék, hiszen a Terminus-rendszerben élők sem hisznek jobban a kaszások létezésében, mint a Fellegvár területén. Ellenben kirobbantanánk egy háborút, amire most senkinek semmi szüksége. – Ellépett a nőtől és újra szembefordult Williams-szal, aki láthatóan már lenyugodott. A kaszások közelsége és a tény, hogy belekeveredett egy csillagrendszer feláldozásába, megváltoztatta az elképzeléseit saját akciójáról.

– Bár maga még mindig a Szövetség hadnagya, így a felettese vagyok, de FANTOM is. Jól jönne a segítsége, mégsem fogom utasítani.

– Segítek – vágta rá Williams. – Értek a bombákhoz. Segítettem összerakni a Vermire-en felrobbant bombát is. – Nem csekély bűntudat és bánat csengett a hangjában.

– Rendben. Segítsen De Winne-nek az összeszerelésben. Miranda, menjen ki az utcára és tartsa szemmel a környéket. Nincs szükségünk kíváncsiskodókra. Walker, tűntesd el a hullát – bökött Derkofeli holtestére. – Doktornő, készítse a programját. Ha a bomba kész, azonnal indulunk.

A bomba hamar kész lett. Hamarabb, mint bárki is gondolná, hogy össze lehet szerelni egy tömegpusztító fegyvert. A szerkezet Youngot leginkább Frankenstein teremtményére emlékeztette, csak halálosabb kivitelben. A mechekből összefércelt szerkezetnek hat feje volt, két mellkasa és négy kézen állt, melyek között két láb foglalt helyett. Méretes volt, túl nagy ahhoz, hogy beletegyék a ládába, ezért szükség volt a járóképességre. Huzalok lógtak ki a leszerelt panelekből, míg a törzsek hátára újabb konzolokat erősítettek.

Hogy ne keltsenek feleslegesen nagy feltűnést, Miranda egy olyan útvonalat választott, ami a bolt hátsó ajtajától egy karbantartó folyosóra vezetett. Szerencsére a Cerberus ügynök nagyon előrelátó volt, így már napokkal korábban lezárta a relére nyíló aknához vezető folyosó egy szakaszán, karbantartás ürügyén. Ehhez csak be kellett törnie a Reléállomás számítógépébe.

Williams ugyan kifogásolta, hogy miért nem az egész folyosót zárta le – az már feltűnő lett volna, ha egy egész folyosó napokra elsötétül –, de Young ennyiért is hálás volt. A lezárt szakaszon gyorsan haladtak, a maradék távon viszont trükközniük kellett.

Először egy karbantartó brigád került az útjukba. A folyosó egy része valóban szerelés alatt állt, és a háromfős szalári mérnök bizony útjukat állta. Róluk Miranda gondoskodott, egyetlen lökéshullámmal szétszórta őket. A falnak csapódó testek nagyot nyekkenve zuhantak a földre.

A következő probléma forrása trükkösebb volt, mivel két turián és egy krogan biztonsági tiszt személyében jelentkezett, akik éppen falkányi vorchával vívtak élethalál harcot. A krogan hatalmasakat ordítva, elszabadult vonat módjára söpörte el a szőrős dögevőket, míg mögötte a turiánok módszeresen agyonlőtték a földre kerülteket.

Young szerette volna kerülni a tűzharcot, mivel a folyosó nem nyújtott túl sok fedezéket, és a biztonságiaknál jobb fegyverek voltak. Ráadásul egy elnyúló harc rontaná az esélyeiket, arról nem beszélve, hogy lebuknának. A páncélok és pajzsok miatt azonban most nem használhatták a biotikát. Maradtak a fegyverek.

Young, Walker, De Winne és Williams, amennyire csak lehetett, csendben megközelítették a vorchákkal harcoló biztonságiakat. Aztán céloztak és figyelmeztetés nélkül lőttek.

Young hajszálpontos fejlövésekkel a vorchákat kezdte tizedelni, mivel Phalanxa kevés volt a páncélok és pajzsok ellen. A hőtároló betétek pocsékolása lett volna, ha a biztonságiakkal kezd. Ellenben Williams M-23-as Katana puskája tökéletes eszköz volt a krogan nehéz páncélzata ellen, míg Walker és De Winne M-8-asaikkal tűz alá vették a turiánokat.

A váratlan kereszttűz hamar legyűrte a turiánokat. Riadót sem tudtak fújni, talán az sem realizálódott bennük, hogy nem a vorchák kerültek mögéjük. Ellenben a krogan más lapra tartozott. Páncélja lyukas volt, mint a szita, rengeteg sebből vérzett és mindenki legnagyobb bánatára, elárasztotta a vérdüh. A fájdalomra érzéketlen, eszét vesztett kroganról csak azt a jót lehetett elmondani, hogy ilyen állapotban ő sem figyelmeztette feletteseit. Ellenben válogatás nélkül pusztított.

A vorcháknak esélyük sem volt. A javuk már azelőtt elpusztult, hogy Young beállt volna a ritkításukba, a maradékot pedig eltaposta a krogan. Szó szerint. Még természetfeletti regenerálódási képességük sem védi meg őket egy páncélozott csizmától, amint az véresre tapossa a fejüket. Ezután jöttek az emberek.

Young túl későn jött rá, hogy se a puska, se a két gépfegyver nem elég ahhoz, hogy megállítsák a krogan rohamát. Pláne hogy az be is gubózott, ami annyit tett, hogy páncélja rendszerei aktiválták a vész emitterek, és egy második pajzsot emeltek. Ez sem tarthatott ki örökké, de pont elég volt ahhoz, hogy elérje őket.

Williams félre ugrott, ahogyan Walker is. Ellenben De Winne, talán korábbi sérülésének, vagy méreteinek köszönhetően nem volt ilyen fürge. A krogan leszegett fejjel, bika módjára telibe kapta. De Winne hátra repült. Elejtve fegyverét nagyot csattant a padlón. Páncélja behorpadt, sisakja lerepült. Mégis talpra állt. Mi több, üvöltve rohanni kezdett a krogan felé. Az pedig felé.

Young erős embernek tartotta De Winne-t, de még így is sokkal kisebb volt a kroganhoz képest. Tudta, hogy puszta kézzel esélye sem lett volna. Felugrott, hogy egy biotikus lökéssel megfékezze az elszabadult krogant, de túl lassú volt. De Winne már bekerült a célzónába, és ha őt találja el, akkor egyenesen nekivágja a száguldó krogannak.

– Krogan vagyok! – üvöltötte torkaszakadtából a biztonsági, és felkészült arra, hogy az acélpadlóba tapossa a katonát.

Nem járt sikerrel. De Winne az utolsó pillanatban felugrott, elkapta a mennyezeten futó csövek egyikét és felhúzta magát. A krogan elrohant alatta, a vérdühtől vakon, tovább, amíg fejjel neki nem szaladt a falnak. Az acéllap átszakadt, páncéldarabok hulltak szerte-szét, vér spriccelt, és a krogan holtan esett össze.

– Ember vagyok, barom! – kiáltotta győzelemittasan De Winne, miután a földre huppant és megszemlélte művét.

– Nem, te egy eszement vagy! – kiáltott rá Walker, és megveregette a vállát. – Nincs még egy olyan ütődött, aki szembeszaladna egy vérdühtől tomboló krogannal. És még rájuk mondják, hogy elmegy ilyenkor az eszük. Neked nem is volt! – Walker a természetellenesen kifordult nyakkal és elpépesedett fejjel fekvő kroganra pillantott. – Jól csináltad. Ha túléljük, megénekeljük.

Folytatták útjukat, immár fennakadás nélkül. Egyetlen megálló volt még, a relére nyíló akna ajtaja. Azt Walker vette kezelésbe. Mindenesét nyomogatva térdelt a földbe helyezett ajtó fölött, közben magában dúdolt valami régi számot, amit állítólag még a Fellegvárban hallott az egyik liftben, és azóta is próbálja megszerezni, de nem tudja a címét.

– Kérdezhetek valamit, lányok? – szólalt meg végül, ahogy egyre több zöld jelent meg a mindenesén. Nem várta meg a választ, feltette kérdését. – Shepard tényleg mindkettőtöket ágyba vitt?

A két nő kivételesen egyetértett. Egyszerre háborodtak fel, pirultak el és lettek dühösek a hadnagyra, aki jóízűen nevetett. Reakciójuk felért egy félreérthetetlen igennel.

– Az az ember egy hős! Kitűntetést érdemelne, nem hadbíróságot – mondta, de aztán Young csendre intette. Egy perccel később az ajtó feltárult.

Az aknába leereszkedni az önjáró bombamech miatt nem volt egyszerű feladat. A súlyos gépezetet nehéz volt beleereszteni a szűk aknába, pedig még Miranda és Young biotikus képességeit is felhasználták. Mégis majdnem fél óra volt, mire elérték az akna alját, és a két biotikus már járni is alig tudott.

Young minden parancsnoki tartása ellenére kihányta reggelijét, bár ezért senki nem szólta meg. L2-es implantjai nála ezt okozták, és saját állítása szerint, ő még olcsón megúszta. Lawson jobban bírta, neki csak le kellett ülnie. Itt ők már amúgy sem tehettek semmit. Míg De Winne és Williams ellenőrizték, hogy a bomba nem sérült-e meg a leeresztés alatt, Kol nekilátott a relé felnyitásához. Gyorsabban végzett, mint a Reléállomás nyílásával Walker. Alig tíz perccel azután, hogy elérték a relé sima, szürkésfehér felszínét, már a belsejében álltak.

– Nem értem. Ha a kaszások építették a reléket, és nem a proteaiak, akkor miért vannak emberméretű járatok benne? – pásztázott végig a mindenese lámpájával Walker a tükörsima falakon. A járat, amiben álltak tiszta volt, mint egy műtő, és koromsötét, mint a holdtalan éjszaka.

– Valószínűleg a kaszások másokkal építtették fel, és nem maguk hozták létre a reléket. Talán a gondnokokkal – találgatott Kol és elindult a folyosón. Walker hamar elé állt, mögötte pedig Young és Lawson haladt. A sort Williams és a robotot irányító De Winne zárta.

A síri csöndben katonai csizmáik éles visszhangot keltettek, de nem tűnt úgy, hogy bárki is lenne otthon. Mégsem lanyhult a figyelmük. Nem ők voltak az elsők, akik egy relé belsejében jártak, így pontosan tudták, hogy azok nem védtelenek. Feltételezhetően a kaszások sejtették, hogy előbb-utóbb valaki megpróbál hozzáférni a relék vezérléséhez, ami keresztülhúzhatta volna a terveiket.

A látogatók szórakoztatásáról beépített lövegtornyok és az emberiség előtti harcimechek gondoskodtak. Ősiek, de korántsem fejletlenek. Az őrtornyok még nem jelentettek különösebb gondot. Kol hamar lekapcsolta őket mindenesével, ha pedig késlekedett, a tűzfegyverek állították meg őket. A haladásukat a harcimechek nehezítették.

Ezek a biomechanikus gépek a húsbábok elődei lehettek. Valaha élőlények voltak, mostanra azonban rothadó hús és kibernetikus beültetések maradtak belőlük. Karjuk helyén lőfegyverek, rakétavető vagy lángszórók ültek, akadozó mozgású testüket pajzsok és páncélok védték. A nyílegyenes folyosókon pedig kevés fedezék akadt.

A csapat egy része páncéltörő lövedékre, a másik fázislövedékre váltott. Lawson igyekezett túltöltéssel gyengíteni a pajzsokat, míg Young torzítással törte át a páncélokat. Közben Kol és Walker megidézett egy-egy harci drone-t, míg Williams előhúzva M-92 Mantis mesterlövészpuskáját próbálta a legsebezhetőbb pontokat eltalálni. Akik mégis túljutottak ezen a vegyes halálzónán, azt De Winne intézte el a derekáról lecsatolt M-27 Scimitarral.

Összességében haladtak. Lassan, de biztosan törtek át a kiborgok során. A gond csak az volt, hogy a hőtároló betétek rohamosan fogytak, a pajzskivetítő emitterek kezdtek lemerülni, és páncéljaik sem álltak már sokáig ellent a rájuk zúduló csapásoknak. Csak az a kérdés maradt, hogy az ő szerencséjük vagy a relét védő szörnyek sora fogy el előbb. A vezérlőközpontba vezető lift ajtaja előtt kezdtek reménykedni, hogy a szerencse kitart.

– Nem tudom kinyitni! – kiáltotta Kol kétségbeesetten.

– Charles!

Youngnak nem kellett többet mondania. Walker megperdült és az ajtóhoz rohant. Mindenese aktiválódott és már el is kezdte a kódtörő szekvenciákat futtatni. A kör azonban olyan sűrűn volt csapdákkal, hogy nem tudta átjuttatni a kódkulcsot. Állandóan rövidre zárta a rendszert, ami visszakapcsolta az ajtózárat.

– Nem megy! Francba! Nem tud valami trükköt? – fordult Kol felé, aki mellette gubbasztott a sarokban. Sírt, reszketett, mint a nyárfalevél és rázta a fejét. Hogy a pánik miatt vagy csak a kérdésre felelt, azt Walker nem tudta eldönteni.

Ekkor Williams lépett mellé és a kezébe nyomott egy tégelyt. Az egyszerű fémtárolón tetején csak annyi állt: OMNI-GÉL. Walker felnézett a nőre.

– Gyereket akarok tőled! Omninak fogjuk hívni! – kiáltotta örömtelien Walker és feltépte a tégelyt, tartalmát pedig az ajtó zárjára kente. Az szikrázva adta meg magát és az ajtó feltárult. – Sikerült! Parancsnok, jöh…

A rakéta robbanását Williams pajzsa felfogta, egyúttal megvédte Kolt is. Ám Walker emitterei már nem bírták a rájuk szakadó közvetlen erőhatást. A testébe csapódó rakéta ugyan nem tépte szét, de a kiszabaduló energiák porrá zúzták a csontjait. Rongybabaként zuhant be a liftbe, végigcsúszott a padlón és megállt a falnál.

– Chuck! – kiáltotta Lawson és a támadók felé lendítette karját. Vakító villanás hagyta el, majd közvetlen a kiborg-rémek előtt létrejött egy szingularitás. A gépeket sorra felkapta, a kisebbeket el is nyert. A folyosón keletkezett huzat és gravitációs torzulás ellenére a csapat akadálymentesen mozgott, hála a Young által teremtett biotikus pajzsnak, amit maguk és a mesterséges feketelyuk közé húzott fel. Williams felrángatta a földről Kolt, majd Young és De Winne fedezete alatt behátrált a liftbe. A sort Lawson zárta, aki az ajtó bezárásával egy időben felhagyott a koncentrálással és a szingularitás megszűnt.

Young megfordult és lenézett a lábánál térdelő De Winne-re. A kopasz férfi halott bajtársa mellett ült és csillogó tekintettel meredt rá.

– Frank – érintette meg a főhadnagy vállát Young. – Állj fel! – Szelíden mondta, embere mégis engedelmeskedett. Felállt, megtörölte szemét és megigazította sisakját. Eltökélten nézett parancsnoka szemébe. Young bólintott, megveregette embere fejét, majd leguggolt Walkerhez és letépte dögcédulája egyik felét.

Willams-ra pillantott, aki csendben elmormolt egy imát Walkerért. Young nem volt hívő, de hálás volt a FANTOM-nak. Ennél többet már úgysem tehetnek. A távozáskor nem vihetik magukkal Walker testét, vagyis a relében fogja az enyészet utolérni. Ha sikerül a programmal lezárni, akkor talán évek, évszázadok múlva majd valaki rálel és tisztességgel eltemeti, de ha nem… Young megrázta a fejét.

A liftajtó kinyílt. Megérkeztek a vezérlőközpontba. A helyiség nem volt más, mint egy kör alakú terem, a közepén egy holografikus kijelzőkkel teli konzollal. Sehol egy díszítési elem, repedés a falon, vagy koszfolt. Azonban itt beléptükre villany gyúlt és életre kelt a konzol.

– Ez lesz az! – Kol hirtelen felugrott, s mintha sosem esett volna pánikba, a vezérlőhöz rohant. – Itt már nincs mitől félni. Nem helyeztek el ágyúkat, és a kiborgok nem jöhetnek le ide. Gondolom a kaszások féltették a vezérlőt, elvégre e nélkül a relé nem más, mint egy nagy papírnehezék az űrben.

– Ha maga mondja, Serina – azzal intett De Winne-nek és Williams-nak, hogy őrizzék a liftet, míg ő és Lawson körbejárták a termet. Nem láttak rejtett rekeszeket, ajtókat, semmi veszélyforrást.

Kol aktiválta mindenesét. Gyorsan pötyögött a konzolok holoklaviatúráján, egyidejűleg mindenesén. Egyszer megjegyezte, hogy kár, hogy nincs négy keze, gyorsabban haladhatna.

– Szerencsére a Fejedelem által feltöltött program megmutatta, hogyan lehet hozzáférni a relé vezérléséhez. Trükkös, de nem túlságosan bonyolult. Mint egy labirintus. Ha az ember tudja, hogyan kell végigmenni, egyáltalán nem nehéz – csacsogta.

– Mennyi idő még?

– Már a rendszerben vagyok. A feltöltés folyamatban. Egy perc parancsnok, és mi leszünk az elsők a történelemben, akik képesek lesznek egy relét irányítani – Kol, amióta Young megismerte, most sugárzott először a boldogságtól, mutatta a magabiztosság jeleit. Mint egy kisgyerek, aki a születésnapi ajándékával játszik.

– Mármint a mi történelmünkben – helyesbített Lawson. – A proteaiak saját relét építettek a Fellegvár és Ilos között.

– Igen, a Vezető. Mi most tesszük meg az első lépéseket. Ha képesek leszünk a relék vezérlésére, megérthetjük őket és akkor építhetünk mi is Vezetőket. Akkor pedig a kaszásoknak semmi esélyük sem lesz.

– Amit sosem fogtok megérni – a földöntúli hang végigkopogott a kerek csarnokon, megfagyasztva a vért mind az ötűkben. A vezérlő fölött megjelent egy amorf, leginkább deltoid alakú pókra emlékeztető lény aranyszínű hologramja. Egy kaszás volt az.

– Esendő, szánalmas bolondok, azt hiszitek, képesek vagytok megérteni a technikánkat? Az uralmatokba venni? Sok millióan próbálkoztak már ezzel előttetek, és mindig elbuktak.

– Mégis elpusztítottuk a Fejedelmet, a begyűjtőket! – lépett előre Young, fegyverét készenlétben tartva. Egy egyszerű hologramtól nem tartott volna, de elképzelése sem volt, mire lehet képes egy kaszás hologramja.

– Apró győzelmek, ne ringassátok magatokat illúziókba. Van köztetek olyan, aki maga is láthatta, hogy nem Fejedelem volt az első közülünk, aki elbukott.

Lawson talán életében először, elsápadt. Ő járt a roncs kaszáson, ami a Mnemosyne körül keringet, míg Shepard közbenjárásának hála le nem zuhant. Onnan szerezték meg a kaszás IFF[3]-et, amivel átjuthattak az Omega 4 relén. De honnan tudhatta ez a kaszás?

– Eme győzelem, mint ahogy előttetek másoknak, nektek is csak hiú reményt jelenthet. Egy kaszás elbukik, egy civilizáció elpusztul. És a romokból újabb kaszások születnek az elesettek helyére. Veszteségeinkkel csak erősödünk, míg ti sorra eltűntök.

– Megállítunk benneteket!

– Te nem Shepard vagy, mégis az ő ostobaságát harsogod. Nincs esélyetek, se itt, se máshol. Ha képesek is lennétek lekapcsolni ezt a relét, az sem számítana. Egy perc vagy ezer év, nekünk mindegy.

– De nekünk nem. A nyert időt felhasználhatjuk, hogy elpusztítsunk benneteket.

– Ötvenezer év kevés volt, hogy elérjetek a szintünkre. Újabb ötvenezer sem lenne elég.

– Akkor mitől félsz? – kérdezte Williams. – Miért jelentél meg? Csak nem azért, hogy húzd az időt, míg ideértek?

– Nem félünk, Ashley Williams – a FANTOM nyelt egyet. – Azért vagyok, hogy hírét adjam: itt vagyunk. Megérkeztünk. Napjaitok megszámoltatott. Térjetek haza, búcsúzzatok el szeretteitektől, és készüljetek a végre.

– Nekem ez úgy hangzik, mintha félnél – állt Lawson Williams mellé. – Félsz, hogy lezárjuk a relét. Félsz, hogy a nyert idővel Shepard megtalálja a módját az elpusztításotoknak. Félsz, hogy az emberek és a többi faj felkészül az érkezésetekre.

– Nem félünk.

Young elmosolyodott.

– Szajkózd csak, míg el nem hiszed.

– Arroganciátok bámulatos. De itt az ideje, hogy megtanuljátok, senkik vagytok, semmiből jöttetek és a semmibe vesztek. Enyém az irányítás.

Ha tudták volna, mi következik, akkor sem menthették volna meg. A holobillentyűzetből kicsapó energiaívek végigfutottak a mindenesen, körülölelték Kol testét és elpárologtatták. A doktornő dobhártyaszaggató halálsikollyal távozott az élők sorából. Semmi nem maradt belőle. Se füst, se hamu. Sejtjei megszűntek létezni.

– Rohadj meg! – üvöltötte Young és előre ugrott. Szerette volna megütni a kaszást, vagy legalább a vezérlőpultot. Dühe tombolásra sarkalta, ám mielőtt lecsaphatott volna, Williams és Lawson visszarántották.

– Most már láthatjátok. Még fényévekről is elpusztíthatunk benneteket. Hozzánk képest porszemek vagytok, akiket elfújunk. Hódoljatok be, és halálotok kíméletes lesz.

Young szikrázó szemekkel nézett fel a hologramra. Fegyverét eltette és széttárt kezekkel lépett elé.

– Gyertek! Gyertek ti anyaszomorító gyáva férgek! Csak távolról, másokat irányítva tudtuk harcolni, vagy a reléket lezárva, a népeket bezárva saját rendszereikbe. De ennek vége! Shepard és Ashley elpusztították Sarent. A Szövetség flottája szétlőtte a Fejedelmet. Shepard és Miranda felrobbantották a begyűjtők bázisát, vele a csecsemőtöket. Shepard háromszor húzta keresztül a számításaitokat, és most én, John Young, Frank De Winne, Miranda Lawson és Ashley Williams, újra keresztbe teszünk nektek. Jegyezzétek meg ezeket a neveket, mert mikor tényleg ideértek, mikor rájöttök, hogy ezúttal más lesz a háború, mert nektek is a csatatéren kell lennetek, találkozni fogtok velünk. És mi győzünk! Szóval gyertek, és rettegjetek.

Young minden dühét beleadta abba a lökéshullámba, amivel lecsapott a vezérlőre. A konzol szétrobbant, a hologram elenyészett, pont úgy, mint Kol. Ám a relében még így sem tettek kárt. Még…

– Frank, időzítsd a bombát. A levegőbe repítjük ezt a kócerájt.

– És mi? – érdeklődött Williams. – Nem bánom a halált, de azért jobban szeretek élni.

– Nyugalom, hadnagy. – Young megérintette a füle mögött a bőrt. – Prérifarkas, itt Gyalogkakukk.

– Itt Prérifarkas, hallgatjuk, Gyalogkakukk – reccsent a füle mögé ültetett kommunikátorban az SSV Arnheim SR-1 kapitányának hangja.

– A küldetés befejezve. Azonnali evakuálást kérünk.

– Vettem, Gyalogkakukk. A Prérifarkas megy magukért. TI tizenöt, zéró pontnál.

– Vettem! – azzal bontotta a kapcsolatot. – Na, emberek, tizenöt percünk van, hogy eljussunk a kilencvennégyes dokkig.

– Mármint a Reléállomáson? – hüledezett Lawson.

– Nem, Mos Eisley-ban – vágta rá Williams.

– A bomba kész, Top – jelentette De Winne.

A csapat besorjázott a liftbe és felmentek vele a legfelső emeletre. Ahogy sejtették, a kiborgok még mindig ott voltak. A szingularitást ugyan nem sok élte túl, de még mindig elég volt ahhoz, hogy ellehetetlenítsék a tizenöt perces menetet. Már ha nem készültek volna.

Young és Lawson biotikus pajzsot emeltek, míg De Winne felpattintotta páncélja egy rejtett rekeszét és kézigránátokat húzott ki belőle. Egyiket a másik után hajította ki, majd hasra vetődött. Williams követte, míg a két biotikus csak összekuporodott. Behunyt szemmel minden erejüket a pajzsokba pumpálták, hogy egyben tartsák magukat és a folyosó lift felöli szakaszát.

A robbanássorozat széttépett mindent, ami a biotikus pajzsokon kívül volt. A folyosó romokban hevert, mindenütt elszenesedett kiborg testrészek hevertek.

– Futás! – adta ki a parancsot Young, és nem érdekelte, mennyire van rosszul, előre lendült. Kis híján elesett, de sikerült megőriznie egyensúlyát. Az adrenalin jótékony hatással volt rá.

Kiborgokba legközelebb a kijáratot is rejtő folyosón találkoztak. Bármi vezérelte őket, jó helyre irányította a védelmi erőket. Azonban már túl kevés gép maradt. A két biotikus és a két katona egyidejű támadása ellen nem tudtak védekezni, és mire komolyabban szembeszállhattak volna, már elpusztultak.

Öt perc. Ennyi időbe telt eljutniuk a nehézkesen mozgó, sérülékeny bomba-kreatúra nélkül a vezérlőközpontból a kijárathoz. Magukra akasztották a kábeleket és beindították a csörlőket. Az aknán másodpercek alatt átjutottak, maguk mögött hagyva a relét.

Futottak. Inaszakadtukból. El a vorchák, a turiánok és a krogan holteste mellett, el a még mindig eszméletlen szalári karbantartók mellett, végig a Lawson által lezárt területen, be a karbantartómech-boltnak álcázott fegyverkereskedésbe, végül ki a promenádra. A tömeg nem ritkult, az itt lévők semmit sem tudtak arról, mi történ alig pár száz méterre a lábuk alatt. Hogyan döntött egy szövetségi parancsnok a sorsukról, hogy a kaszások hírnöke mit mondott nekik az esélyeikről. Hogyan halt meg a galaxisért egy ember és egy aszári, két turián, egy krogan, valamint számtalan vorcha. Semmit sem tudtak, és sosem fogják megtudni, mert alig tíz perc múlva a csillagrendszerből nem marad más, csak csillagközi por és sugárzás.

A csapat végigrohant a promenádon, felöklelve, akik az útjukba kerültek. Valószínűleg felkeltették néhány biztonsági figyelmét is, de ez egyiküket sem érdekelte. Rohantak, ahogy tudtak, rohantak az életükért.

A hangárba érve aztán megtorpantak.

– Hol van Miranda? – kérdezte Williams körbe-körbe fordulva. A Cerberus ügynöke eltűnt. Hátrafelé lestek, hátha feltűnik a tömegben, hiába. Lawson felszívódott, bár egyiküknek sem esett nehezére kitalálni, hová lett. Valószínűleg úton van a saját hajójához.

– A francba! – dühöngött Williams.

– Hagyja! Kisebb gondunk is nagyobb most Shepard tetteinek bizonygatásánál – azzal karon ragadta a nőt és maga után húzva beszáguldottak a hangárba.

A vámtiszt, aki alig pár órája beengedte őket, most megpróbálta az útjukat állni. Rossz ötlet volt, De Winne a puska tusával a szemei közé ütött. Társai döbbenten nézték főnökük összeesését, majd hirtelen fegyvereik után kaptak.

Ebben a pillanatban egy Normandia osztályú fregatt suhant át nagy sebességgel a légnyomást őrző erőtéren. Nem landolt, a leszállási protokollok minden pontját megszegte. Lézerágyújával lerobbantotta az egyik teherhajót a dokkoló állásról, és a maradványok mellé suhant. Oldalán a zsilip kitárult, belőle három páncélos ember ugrott ki állig fegyverben. Young, De Winne és Williams feléjük iramodott.

Közben a biztonságiak kezdtek ráébredni arra, hogy a Reléállomás szövetségi támadás alatt áll. Tüzet nyitottak a menekülőkre, ám hiába. Az SSV Arnheim katonáinak fedezete mellett és a páni-félelemmel menekülő tömegek sodrásában képtelenek voltak eltalálni a triót.

De Winne ugrott fel először a hajóra, majd jött Williams, végül Young. Őket a három katona zárta, majd a zsilipkapu is a helyére csusszant.

– Ennyi? – kérdezte egy fiatal férfi a sisakja alól. Young a homlokáról törölgetve a verejtéket, bólintott. A katona lecsapott a kompanelra. – Túlélők a fedélzeten.

Az SSV Arnheim meglódult a lábuk alatt. Young a gravitációs kiegyenlítőkkel hadakozva elhagyta a zsilipet és bevágtatott a pilótafülkébe, ahol a kapitányt, a kormányost és a navigátort találta.

– Shemesh kapitány, örvendek.

– Young parancsnok, maguk aztán alaposan kicentizték – mondta a szakállas, öreg tengeri medvére emlékeztető férfi. – Sikerrel jártak?

– Nem, éppen ezért tűzzünk innen, mert ez a naprendszer két perc múlva megsemmisül.

– Értettem. Miss. Barnett, irány a relé.

– Értettem kapitány – zongorázott a holokonzolon a szőke kormányos. A hajó újra megperdült és szembefordult a relével, ami éppen ekkor lőtt ki egy hajót. Young jól tudta, ki távozott ilyen sebesen. Egy perccel később ők is kilőttek a legközelebbi, a Fellegvár területére vezető relé felé. Újabb perccel később a Reléállomás és a naprendszer nem létezett többé.

Két nappal később Young a földi parancsnokság egyik konferenciatermében állt. A tucatnyi ember számára kialakított szoba falán különféle katonai hajók képei sorakoztak, olyan nevekkel, mint SSV Fuji, SSV Perugia, SSV Budapest, SSV Normadia. A pódium mögötti kivetítőn a Rendszer Szövetség A betűt formázó logója volt, melynek középső szárát a Föld alkotta.

Az ablakon túl hatalmas város terült el, amit egy folyó hasított ketté. Zsúfolt volt, de békés. Hiába szelték a levegőt űrhajók, űrkompok, égikocsik, hiába nyüzsögtek az óriási épületek tövénél hangya módra az emberek, Young mégis nyugodtnak érezte a Földet. A vihar előtti csend.

– Young parancsnok? – csendült egy határozott, de barátságos hang a háta mögött. Megfordult és ott volt Ő. Egyesek szerint hős, mások szerint áruló. Van, aki az emberiség jövőjének, van, aki az átkának tartja. Young viszont nem látott mást, csak saját magát. Egy ugyanolyan katonát. Hasonlítottak egymásra. Hajuk színe és mérete megegyezet, szemükben ugyanaz a borzalmaktól terhes, mégis fényes szikra csillogott. Termetre Young magasabb volt és szélesebb vállú, mégsem állt volna ki vele ökölharcban. Érezte, hogy Ő gyorsabb, ruganyosabb. Volt benne valami állatias, amit Young magából mindig hiányolt, ami miatt azt mondaná magáról: született katona.

– Ami azt illeti, már kapitány vagyok. Hackett a visszatértünkkor egy üveg Whiskey-vel és az előléptetésemmel fogadott.

– Gratulálok – vágta magát vigyázz állásba Shepard és tisztelgett. Young viszonozta.

– Mikor azt mondták, nincs fogdában, kicsit meglepődtem.

Shepard megállt mellette. Eltűnődve kinézett az ablakon. Talán ő is azt gondolta, mint Young.

– Egyelőre nem tudják, hogyan kezeljenek. Hősként, árulóként vagy terroristaként. Ma még csak Vega hadnagy vigyázz rám – bökött a hátuk mögött csendben strázsáló fiatal katonára –, holnap már lehet, hogy rács mögött ebédelek. – Szembefordult Younggal. – Hallom, kemény volt odakint.

– Elvesztettem két embert, megöltem majdnem egymillió élőlényt, és beszéltem egy kaszással, gondolom a Hírnökkel. Igen, ráfoghatjuk, hogy kemény volt. Mindezt a semmiért.

– Időt nyert, kapitány.

– Időt? A kaszások amilyen gyorsan megtették az Alfa relé és a Reléállomás közti háromszáz fényévet, azt hiszem, kijelenthetjük, hogy tartós tejet már nem érdemes vennünk. A küszöbünkön vannak, Shepard, és senki nem tesz semmit.

– Dehogy nem, kapitány! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően a parancsnok. – Maga, az emberei, Hackett admirális, Anderson tanácsos. Mind teszünk valamit. Harcolunk.

– És ez elég?

– Nekem bőven. Mert amíg harcolunk, addig élünk.

Young elmosolyodott. Igen, született katona.

– Tudja találkoztam Ashley-vel és Mirandával – mondta kisvártatva. Shepard nyelt egyet, majd kíváncsian a kapitányra pillantott. Young kiélvezte a helyzetet. Shepard feszengve várta, mit akar mondani, márpedig biztos volt benne, hogy nem sok minden hozta zavarba a parancsnokot. Végül széles mosollyal kibökte:

– A maga helyében nem aggódnék a kaszások miatt. Az a két nő sokkal veszélyesebb.

Nevettek úgy, mint akik utoljára nevethetnek.

VÉGE



[1] FTL: Faster Than Light, magyarul gyorsabb a fénynél.

[2] VI: Virtual Intelligence, azaz virtuális értelem.

[3] IFF: Identify Friend/Foe, magyarul barát-ellenség felismerő.

 

Hasonló cikkek
0 4120

0 1407

2 Hozzászólások to this post

Írj hozzászólást